Pénteken kicsivel hét után érkezett a buszom Kisnánára, ahol a megálló helyett a vár előtt állt meg, csak a túrázók miatt (!). A többiek a közeli cukrászdában üldögéltek. Bevetettem magam közéjük, és vártuk a rendezőket, hogy nevezhessünk. Kisvártatva megérkezett Endre is. Volt egy olyan érzésem, hogy jön, többször eszembe jutott a héten, hogy jó lenne együtt menni vele, mint tavalyi Rákóczin. Az ötlet neki sem volt ellenére. Mondta, hogy Nosza Gabi is csatlakozik reggel, erős csapat volt kialakulóban.

Hajnalban nem kell óra a felkeléshez. Meglepődve látom, hogy rendesen esett az éjjel, tiszta víz minden. Pontban hatkor nekivágunk a kalandnak, kocogva. Maki úgy 500 méter után leszakad, mert túl erősnek tartja ezt a tempót, Tóth Jani pedig hellyel-közzel hármunkkal jön. Kb. két óra alatt érünk Kékesre, ami nem baj, ezen a szakaszon van a leghűvösebb, köddel és erős széllel. Tiszta október, már-már fáztam a rövidnadrág pólómban. Előre megbeszéltük, hogy a pontokon csak iszunk, és a kaját fölmarkolva gyorsan gyalogolva eszünk, mert az álldogálás a legnagyobb időpazarlás. Ez az első 1-2 pont kivételével teljesen kivitelezhetetlennek bizonyult, mert evés közben szomjas lesz az ember, akkor meg honnan szed folyadékot, így maradtunk a sietve mindent módszernél. Nem tudom eldönteni, hogy a sárga négyzet sárban, vagy szárazon rosszabb-e, minden esetre 2 hátast produkáltam. Parádsasvárra menet már visszafogjuk magunkat, jobb lassabban, de biztosan célba érni, sok van még hátra. Lipótokon úgy érzem kezd telítődni a gyomrom. Kísérletképp Galyatetőn beverek egy ivójoghurtot, aminek Mátraalmásig meg is van az eredménye 🙂 Úgy látszik futás közben a tejtermékek jó hatással vannak rám, mert a sajt is nagyon bejött. A faluban lent nem találunk pontőrt, kocsmáros bácsitól kérünk cégbélyegzőt. Visszatérve Galyatetőre, már van leves is. A kék sáv elején szembejön néhány hosszútávos. Hosszan gurulunk a Téli Mátráról ismerős szakaszon a a nyírjes erdészházig, majd jön egy kis hullámvasút, és a Hatökör ura után egy hosszabb emelkedő Mátraházáig. A pont kicsit elbújt a vendéglő oldalában, de hamar megtaláljuk. Nem tudtunk ellenállni a tortának, ilyen frissítésünk még úgysem volt túrán 🙂 Irány a sárga háromszög, majd négyzet. Tavalyi Via Dolorosán itt szembe jöttünk sötétben, teljesen úgy emlékeztem, hogy a Bükkös-kút meredek hegyoldalban van, biztos aludtam akkor 🙂 Elmerülünk a beszélgetésbe, és hirtelen azt vesszük észre, hogy nincs meg a jel. Hátra arc! Kb. 1km-t rátettünk a távra. A jelzésnél találkozunk Makival, innen öten faljuk a kilómétereket. Lajosháza előtt elkezd kicsit esni az eső, a pontőrök éppen bemenekítették az ellátmányt a kocsiba, iszunk, felmarkolok egy jó vastagon lekváros kenyeret és már megyünk is tovább. Mátraszentimréig folyamatosan, de nem túl durván emelkedik az út, több helyen belekocogunk. Az eső hol szemerkél, hol szakad, kissé borzolva az idegeket. Reménykeltő, hogy Nyugat felé elég világos a felhőzet, nem lesz ez tartós eső, azért arra jó, hogy a turistaházba meglehetősen csapzottan érkezzünk. Leves minden alkalommal jól esik, sópótlásban bajnok. Mire végzünk a frissítéssel, az eső is eláll, helyette fülledt meleg lesz. Narád patakhoz gond nélkül jutunk le, emlékszem még rá LeFaGySz-ról. A patak túloldalán észreveszünk egy jól megtermett foltos szalamandrát. Gyorsan felkapatunk a bércre, és megkezdjük a hosszú ereszkedést Szorospatakra. Jó a jelzetség, de egy alkalommal megint elvétjük a jelet, és az aszfaltos útra a jelzéssel párhuzamos szekérúton jutunk ki. Verőfényes napsütésben érjük el a buszfordulót. Befalok némi aszalt gyümölcsöt, mást most nem kívánok. Kicsit tartok az Ágasvári piros sávtól, de nem vészes. Kellemes avar és gombaillatú az öreg bükkös. A turistaházban ledobjuk a táskákat, Maki fölveszi botjait és fölmászunk a pecsétért, innen mindig szép a kilátás. Nem jó a gyomrom, nem is eszem nagyon, csak iszom, és kihasználom a Wc-t. Fallóskútig ismerős a terep februárról, akkor a hóban állandóan kicsúszott a lábfejem, és sokkal hosszabbnak tűnt az emelkedő. Nád Béla pecsétel és kínál minket csokival, de a gyomrom továbbra sincs toppon, csak mosakodok és iszok a kútnál. Hamar lezuhanunk Mátrakeresztesre, de rátérve a sárga sávra elér az egyetlen holtpontom. Mélyen hallgatva mászom a Hidegkúti nyereg felé. Föl van puffadva a hasam, és nem akar dolgozni a gyomor. Nem értem miért. Hidegkúton belapátolom a levest, megeszem a MagneB6-om, és nyújtok kicsit. Valamivel jobban leszek Nagyparlagig. A zöld négyzetnél nincsenek pontőrök, de a pecsét ki van rakva, azzal igazolunk. Már nem pisiltem régóta, erőltetem kicsit a dolgot, és ez a gyomorprobléma megoldásának a kulcsa. Zám-patakig rendezem a sorokat, és újra élvezem a túrát. Jön a Múzsla, a zöld háromszöggel. Nem olyan hosszú, mint a piros sáv emelkedője, és nincs benne a végén hullámvasút sem, de meredek, az elején köves, és nincs nagyon ösvény. Azokra gondolok, akik ide már sötétben érkeznek… Maki várja Csanyát, de csak a holtpontja érkezik meg. Hihetetlen, hogy ezen a nehezen megközelíthető ponton is van víz, meg banán. Be is falok egyet. Robogunk, hogy minél tovább mehessünk világosban. Minimum cél Diós-patak volt, fél kilenckor adjuk át a papírokat. Most Endre gyomra rendetlenkedik, a Galagonyás bércen adok neki, és Janinak 1-1 Ca Mg pezsgőtablettát, meg Endrének egy gélt. Innen már elővesszük a lámpát, de igazából csak János-váránál kell bekapcsolni. A telihold lassan fölkel, de még fátyolfelhők takarják el. Nyugat felé viharfelhő tornyosul, a szürkületi fényben fenyegetően néz ki. Hosszú bokros szakasz után érkezünk a Puskaporos forráshoz, és a Mész-pest oldalába. Toronyiránt fölvág a jelzés, a meredek oldalban, de legalább nem hosszú, a Havas oldala viszont az. Jani valahol a felénél végleg lemarad. Várunk rá egy kicsit a csúcson, de nem jön. Gyönyörű a kilátás a holdfényben, talán még szebb is mint nappal. Fajzatpuszta nehezebben érkezik el, mint gondoltam. Beülünk a sátorba és falunk. Nem nagyon foglalkozunk azzal mennyit állunk. A sajt paradicsommal és kevés kolbásszal igen jól esik. Újult erővel állunk neki az utolsó három csúcsnak. Hatalmas irtást vágtak a Káva oldalában, jól látszik a Világos-hegy, rajta a pontőr lámpája villog. Káva csúcsán erős szél fúj, félek, hogy vihar előjele, de szerencsére tévedek. Sárga kereszttől újra előjönnek a februári emlékek. Maki kezd lassulni, de a csapat összetart. Tót-hegyesén először járok, fenjük a fogunkat a palacsintára, de már nehezen megy le, szem is. Körbekerüljük a csúcsot, és kocogunk le a zöld négyzeten. Út nincs, a jelzés, és a szalagozás viszont jó. Babik kútnál ki kell üríteni a cipőm. Világos-hegy csodásan néz ki, a róla nyíló panoráma, pedig egyszerűen fenséges a holdfényben. Gyors fejszámolás, 1:03 van, 15 perc lebotorkálni a hegyről, ha megnyomjuk, még talán van esély a 19-es kezdetű időre. Kételkedem a dologban, de egy próbát megér. Maki lefelé szinte folyamatosan káromkodik, hogy minek kell az a hülye 19:5x idő, jó a 20-as kezdetű is, de le nem szakadna 🙂 A faluszélen már tudjuk, hogy megvan, végül 19:53-al érkezünk be. Fáradt vagyok, és büdös, de boldog. Elsők lettünk, de ennél sokkal fontosabb, hogy végig jó hangulatban mentünk. Nem hajtottuk szét magunkat, de először jártuk végig a túrát egyben, így inkább a biztonságra törekedtünk. Átvesszük a díjazást, és egyenként elcsoszogunk zuhanyozni. Meglepődök mikor találkozom Karesszal, Tóth Bélával, sajnos föl kellett adniuk 🙁 Maki egyik első dolga volt, hogy belépjen a fórumra, de az index bedőlt, így ez elmarad. Fertőtlenítés után már világosodik eszem egy jó adagot a gulyásból és idő közben befut Lépéshiba boy is. Felajánl egy helyet a kocsijában, így már reggel kilenckor otthon vagyok.

Összegzés

Az elmúlt néhány napban sok ismerőssel, és kollégával beszélgetve szóba került a túra, és én nem tudtam úgy beszélni a róla, hogy az ne torkoljon ömlengésbe. Olyan ötletek valósítottak meg a szervezők, amire utólag azt mondja az ember, hogy tényleg, miért nem csinálta eddig senki sem így? Az egész közösségi teljesítménytúra gondolata egy telitalálat, a nevezési díjtól a kődíjakon át az online közvetítésig. Az ellátás mennyisége, minősége, az hogy a legnehezebben megközelíthető helyen is kaptunk ellátást, és a pontőrök kedvessége már zavarba ejtő volt! Számomra mostantól a Mátra115 napja piros betűs ünnep lesz a naptárban, ez a teljesítménytúrázás ünnepe. 110%-ig feltöltődtem lelkileg, de azt hiszem, ezt mindenki nevében bátran mondhatom. Köszönöm a szervezőknek, a pontőröknek, és mindenkinek, aki csak egy picit is segített abban, hogy ez a túra olyan legyen amilyen!