Török Dia

Az első százasom

Nagyon az elején kell kezdenem ahhoz, hogy akik nem szoktak túrázni, azok is megértsék miért csinálok ilyen „hülyeségeket” mint például a Mátra 115.

Tavaly novemberben életem első teljesítmény túráján vettem részt két barátommal, ráadásul 56km-esen egyből, a túra vége felé egyedül maradtam a sötét erdőben, eltévedtem, bepánikoltam, telefonos segítséget is kellett kérnem…és akkor a már régen célban pihengető ismerősöm megígérte, hogy visszajön értem a falu széléhez, csak addig jussak el. Ott is volt, ám közölte, ha szintidőn belül akarom teljesíteni a távot, futnom kell az utolsó km-eket. Bakancsban. Megtettem. De a segítsége nélkül nem ment volna. És itt volt az a pont, amikor az emberek döntenek. Két féle döntést hozhatnak egy ilyen élmény után:

a) soha az életbe többet ilyet nem..állat aki még egyszer ilyenre vállalkozik

vagy

b) olyan meghatározó élményt szerez kitartásból, elszántságból, önmagáról, hogy azt mondja: MÉG!

Én a második kategóriába voltam. A novemberi Mátra 56 után, bár küzdelmes volt, de akartam még több ilyen élményt. Aki nincs benne, nem érti miért megy az ember újra és újra,egyre hosszabb és nehezebb távokra. Szerintem önmagunkért J

És pár hosszabb túra után, nem is tudom hogy jutott eszembe ilyen fizikai kondícióval, de befizettem a M115 nevezési díját február végén. Már nem tudom, mi alapján gondoltam én, hogy Magyarország egyik legnehezebb túráján keresni valóm van, hogy egyáltalán sikerülhet ilyen kevés km-rel a hátam mögött teljesíteni 124km-t 6374m szinttel, de ott volt az agyamban, hogy megcsinálom. Két esélyes a dolog: vagy sikerül vagy nem…

A FB-on kerestem útitársakat, kérdezősködtem a M115-ről, és így ismertem meg Lalit. Végig nagyon rendes és segítőkész volt. Minden naiv kérdésemre válaszolt, mit vigyek, melyik cipőt, milyen ruhát, ételt, italt…mindenre. Ezért külön köszönet neki, hogy ismeretlenül is segített.

Mint általában minden túra előtt, mindig van variálás. Mikor el van rendezve minden, utazás, kik jönnek, mivel megyünk, akkor az utolsó napokban beüt a krach és már búcsút is inthetünk az eredeti tervnek. Ez most sem volt másképp. Regenerációs problémák miatt akivel utaztam volna, visszalépett, így nagy kérdés volt, hogy jutok el a Mátráig. Vonat? Keressek indulás előtt egy nappal útitársat? Vagy marad a kocsi verzió, de egy 30 órás túra után kérdéses ugye, hogy haza tudok e vezetni bealvás nélkül..jelentem, tudok J

Gyöngyöstarjánban, a célban találkoztam Lalival és Zolival. Ott hagytam a kocsimat, majd együtt mentünk el Gyöngyösig, ahol letéve a másik kocsit, buszra szálltunk és elzötykölődtünk a rajtba, Kisnánára. Külön ad egy pluszt a túrának, hogy a kisnánai vár kertjében sátorozhattunk. Beregisztráltunk és úgy döntöttem, veszek étkezési jegyet is, bár tudtam, hogy vegánként nagyon sokra nem megyek vele, de gyümölcspürén kívül nem készültem semmi mással, így nem volt más választásom, mint megbeszélni magammal, hogy a cél érdekében lehet fel kell függesztenem vegánságomat..Kis pakolás, nézelődés után igen korán nyugovóra tértünk..szerintem gyerekkoromban feküdtem le utoljára 10 előtt, de utólag kiderült, kellett az az energia…Nagyon hideg volt éjjel. Áldottam is most magam, hogy az állandó variálási kényszerem miatt mindig több verziós cuccokat pakolok, így szerencsére tettem el meleg holmit is, és a hálózsákom is jelesre vizsgázott, persze csak plusz polár béléssel lehetett kibírni az éjszakát fázás nélkül. Meglepődve tapasztaltam, hogy voltak családok, akik csecsemővel is bevállalták a sátorozást…Az éjszaka gyorsan eltelt, bár nagyon mélyen nem tudtam aludni, ugyanis mivel ketten aludtunk a sátorban, féltem, hogy a mocorgásommal, forgolódásommal felkeltem a túratársam, de azért sikerült kipihennem magam ennek ellenére is. Reggel didgeridoora és dobra ébredtünk. Felpörögtek az események. Sokáig szöszmötöltem, a tömeg rajt előtt 10 perccel még azzal szenvedtem, hogy a megtömött táskámba még beleoperáljam a vizespalackomat, ami persze nem ment, így kipakolás, bepakolás,áááá, hihetetlen vagyok a variálással. Persze a botomat is becsomagoltuk véletlenül a sátorcucc közé, még jó, hogy időben észrevettem…Mire feleszméltem, már rajtoltunk is. Elindult a tömeg, persze én lemaradva szokás szerint. Vágytam a csendre, hogy halljam a madarakat, hogy érezzem a természetben vagyok…de ekkor meghallottam magam mögött egy ismeretlen ismerős hangot. Minden túrán ott van, messziről megismerem a hangját. Olyan frekvencián hallatja a hangját, hogy a füleim sírnak fájdalmukban. Olyan fejfájós frekvencián beszél és áradozik a túrákról. Mit hogyan mikor hányszor..Nem bírtam, így igyekeztem ellépni tőle, sikertelenül, így inkább lemaradtam, de sok km-en keresztül még bele-belebotlottam. A srácok hamar elléptek mellőlem. Nem is gondoltam én egy percig sem, hogy fogom bírni a tempójukat. Én lelkileg felkészültem már jóval az indulás előtt, hogy egyedül kell megtennem ezt a túrát, hiszen nem ismerték mit tudok, és nem is gondoltam, hogy egy „idegenre” várnának akár egy percet is, tudom milyen nehéz más tempójában haladni. Ahogy jött az első emelkedő, már fáradt lettem. Nem éreztem magamban az erőt. Oroszlánvárnál már azon gondolkoztam, hogy hogy lehetek ilyen felelőtlen, hogy ilyen állóképességgel nekiinduljak egy ilyen túrának, és az elmúlt napok éjszakázásai sem tettek jót az energiakészleteimnek. Kékestetőig, az első frissítő pontig 17km-t kellett felfelé menni, „megmászva” 6 kisebb csúcsot is. Nagyon kimerítő volt, minden bajom volt, mire odaértem. Persze az sem segített a dolgon, hogy reggeli nélkül indultam útnak. Itt ettem egy sós paradicsomos-uborkás kenyeret, megtöltöttem teával a kulacsom és Zolival, aki megvárt (vagy csak pihent) elindultunk, hogy leereszkedjünk Parádsasvárra (26.km). A meredek ereszkedőn hamar kiderült, hogy még ereszkedésnél sem bírom Zoli tempóját J, de Parádsasváron a frissítőpontnál ismét találkoztunk. Biztatott az evésre. Ismét egy szelet sós kenyér paradicsommal és olivával volt a nyerő és egy kis izó a kulacsba. Aztán jött a hírhedt Kis-Lipót és Nagy-Lipót a piros kereszten..na az nagyon durva tud lenni felfelé..el kellett kezdenem a mantrázást, hogy képes legyek eljutni Galyatetőre (31.km) mihamarabb, már amennyire tudtam húzni a seggem felfelé azokon az emelkedőkön. Itt már se híre se hamva nem volt a fiúknak. Gyors pecsét, egy kis paradicsom, izó és mentem tovább leereszkedve Mátraalmásra (35.km), hogy utána ismét feltoljam magam Galyavárra. Ennek az emléke még igen élénken bennem élt a Dechatlonos túráról, tudtam, hogy cudar számomra oda felkapaszkodni, de csak meglett..Minden emelkedő nagyon megfog, lelassulok, így egyetlen dolgot tudok tenni ahhoz, hogy ne veszítsek sok időt: nem pihenek, nem állok meg a frissítőpontokan és a lejtőket lekocogom. Ez az egyetlen esélyem, hogy kompenzáljam a lassúságomat. Galyavárról ismét vissza kellett menni Galyatetőre (39.km), ahol ismét izót vettem magamhoz, feltörtem az első kalcium ampullámat, magnéziumot ittam és folytattam az utam a következő ellenörzőpontig, Mátraházáig. Egyedül voltam, se előttem, se mögöttem senki. Az útleírásban azt mondják, hogy 330m után hirtelen balra bevág egy ösvény a fiatalosba, meg hogy az erdész ház után 80m-t megtéve kanyarodjak jobbra. Az erdőben nincs távérzékelésem, így nekem írhatják, hogy 330m vagy 80 m, semmit nem mond. Kezdődött a pánik. Az idő nagyon ment, amennyire lehetett gyorsnak kellett lennem, nem akartam benézni a jelzéseket, és eltévedni. Ezért telefonos segítséget kértem Lalitól, és kiderült, hogy csak pár km-re vagyok lemaradva tőle. Ezt fel sem fogtam hogy lehetséges, de erőt adott, hogy van esélyem közelebb kerülni hozzájuk, mert közeledett az este és bevallom, nagyon f*stam, hogy egyedül kell megküzdenem a sötétséggel. Nagyon örültem, mikor visszahívott, hogy megvár Lajosházán, de ugyanakkor meg frusztrált, hogy szegénynek sokat kell rám várnia, ahelyett, hogy menne a maga tempójában. Hangot adva ennek, közölte, hogy nem kérdezte, hanem mondta, hogy megvár. Mit mondjak, jól esett, hogy nem maradok magamra, még ha csak egy kis időre is (gondoltam én). Egy iszonyú, végeláthatatlan út következett. Pár km csak, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Már minden bajom volt, emelkedőknél elkezdtem egy újabb technikát alkalmazni hogy eltereljem az agyam: a lépéseimet számolgattam, dedósnak tűnik, de nekem bevált. Végre valahára elértem Mátraházára (47.5km), majd egy szokásos paradicsomos sós kenyér landolt a gyomromba és izó a palackomba. Sietnem kellett, hogy utol tudjam érni a srácokat. Megint jelzéskereső gondban voltam, de épp arra járt egy „kedves” ember, akit megkérdeztem, ő látja e a jelzést. Válasza: „ ott van a jel,b*zmeg (mutatva a fára)! Megköszöntem szíves útbaigazítását és kocogtam tovább lefelé. Volt még egy srác is, aki viccelődött velem (mint utólag felfogtam), hogy ő egy kései rajtolással indult, mert volt olyan is, és le vagyok maradva…akkor fel sem fogtam vicc tartalmát, csak annyi maradt meg, hogy lassú vagyok.. Már épp elértem Lajosházát (52.km), mikor megcsörrent a mobilom. Lali kérdezte merre járok. Úgy döntöttek, elindulnak Zolival, nem várnak mégsem be, majd a következő ellenörzőponton. Ááá, pedig már nagyon közel voltam, hogy beérjem őket. Lajosházán muszáj volt annyi időre megállnom, hogy zoknit cseréljek, hogy elkerüljem a vízhólyagokat. Ahogy púderezem a lábam, odakiált egy ffi, hogy én vagyok e T. Dia..elkerekedett szemekkel nézek rá, honnan tudja a nevem és mit akar? Azt kérdezi, hogy ismerem e B. Zoltánt? Kit? Azt sem tudom fiú vagyok vagy lány, ez meg ismerkedni akar ilyen dumával…de mikor említette Lali nevét is, úgy már leesett ki is az a B.Zoltán J. Mondta, hogy a srácok üzenik, hogy Mátraszentimrén bevárnak, aztán indult tovább. Én befejeztem a szüttyögést, jó érzés volt száraz zokniban lenni, újabb izó muníciót vettem magamhoz, és mivel nem volt kéznél kenyér, csak vajjal megkent, ezért paradicsommal töltöttem meg a gyomrom, két pofára. Útközben kaptam egy figyelmeztető SMS-t Laliéktól, hogy lesz egy benézős elágazás. Szerencse, hogy időben, mert sem én, sem a mögöttem lévők nem tévedtek el, és nem veszítettünk vele időt. Ahogy jönnek az emelkedők, hol mantrázok, hol számolok majd egyszer csak megszakítja a gondolataimat a Lajosházán megismert ffi, alias Vinati, aki beszélt Lépéshiba nevű ismerőséről (Lépéshiba? Ez most komoly?Tényleg van ilyen becenév??), és túrákról (miről másról)…mókás egy figura. Mindenesetre sikerült kizökkentenie gondolataimból, és észre sem vettem, hogy meg is érkeztünk (60.5.km). A fiúk már megették a levesüket, én egy pisi erejéig pihentem, ismét egy paradicsomos sós kenyérrel a kezemben „noszogattam” a srácokat, hogy indulni kéne, mert idő van J. Mátraszentistvánon (63.km) elemet cserélt nekem Zoli, Lali pedig lelépett. Még elemcsere közben beért minket Vinati is, Zoli előre ment, így maradtam ismét együtt mókamesterrel, aki a híres Muzslával ijesztgetett, hogy milyen nehéz azt megmászni. Megérkeztünk Szorospatakhoz (68.km), ahol elkezdett esni az eső. Itt mentateát öntöttem a maradék izómhoz (érdekes ízélményt alkotva), ettem egy banánt, két sütit, és indultunk is tovább, immár hárman. Esőben. Nem tudtam mit csináljak, vegyem fel az esőkabátot, ne vegyem? Ágasvár felé felfelé kell menni, csak beizzadnék az esőkabát alá, így tök mindegy, hogy helyette elázok. Az esőt választottam. Rendes volt Lali, mert mindig úgy haladt, hogy azért még lássam a lámpájának a fényét, ami nagyon megnyugtató volt, nem kellett jelzések keresésével bajlódnom, csak arra kellett koncentrálnom, hogy toljam a seggem felfelé. Mert a cuppogós sárban igen nehéznek bizonyult tolni azt. Minden lépés szenvedés volt, botok nélkül nem is ment volna. Ez a szakasz kihozta belőlem a káromkodó kocsis stílust. Bár szerencsére nem hangosan.. Az Ágasvári túristaházban (72.km)nagyon sokan voltak, meleg párás volt a levegő, mindenki tömte magába az omlettet, meg amit talált. Innen fel kellett menni Ágasvárra ami kb 500m volt, de 200m szinttel. Sárban, esőben a meredeken tornázni magamat felfelé…nem is kívánhattam jobbat este 11órakor, csak annyit, hogy esés nélkül vissza is tudjak érni a túristaházhoz. Mire visszaértem, a srácok, már megvacsoráztak, így indulhattunk tovább lefelé Csörgő-patakhoz, majd Fallóskúthoz (75.km), ahol volt egy meglepetés ellenörzőpont, majd ereszkedtünk le Mátrakeresztesre (79.km). Végig sár, dagonya…megkérdőjeleztem hogy minek is vagyok itt, és lehet a 88-as túrára kellene átjelentkeznem. Újabb emelkedő, továbbra is dagonya, fejben számolgatás sikerülhet e vagy nem és gondolataimba merülve meg is érkeztünk a Hidegkúti túristaházhoz. Itt volt leves, azt ettek a srácok, én addig bekevertem magamnak egy életmentő koktélt: magnézium, kálcium, izó, koffeines energiazselé, mindent amit találtam öntögettem össze, hogy bírjam a Muzslát és a többi hegyet..Mert eldöntöttem, hogy mégis csak a hosszabb távon folytatom. Nem nevezek át a kisebb távra mint sokan mások. Ha már itt vagyok, kíváncsi is vagyok, és nem utolsó sorban azt mondta Lali lehetséges hogy beérjek szintidőn belül. Ha akkor azt mondja nincs esélyem, bevártam volna Vinatit és együtt átmentünk volna a kisebb távra. De a biztatása erőt adott. Zoknit is kellett volna cserélnem, mert már éreztem a vízhólyagokat, de le lettem beszélve, hiszen már úgyis megmerült a cipőm a sárban és úgyis még meg fog merülni a továbbiakban is. Hajnali két óra van. Elindultunk Nagyparlag felé, ismét lefelé (85.km)Sár, sár, sár…továbbra is áldottam a Jó Istent, hogy ilyen srácokat küldött mellém, mert továbbra is segítettek, nem kellett tökölnöm a jelzéskeresésekkel. Le-le maradtam, de valamelyikőjük mindig látótávolságon belül maradt, nagy örömömre. Jött a hírhedt Muzsla. Annyit hallottam már róla, milyen nehéz, milyen szivatós..már alig vártam, hogy megtapasztaljam én hogy élem meg a felmenetelt rá..Csak mentem, és mentem, kerestem a szivatós részeket benne, de nekem nem tűnt fel belőle semmi..lehet ha világosban látom a tetejét, hogy hova kell felkapaszkodni, máshogy értékelem a dolgokat, de most korom sötét volt, ugye. A srácok egész nap azt hajtogatták, hogy még sötétedésben fel kell érni a Muzslára, ha ez sikerül, sikerül a szintidőn belüli teljesítés. És felértünk. Persze ők már javában a tábortűznél melegedtek, mire felküzdöttem magam. Egy szivatós részt tudnék kiemelni a Muzsla megmászásából. Mikor azt hiszed már felértél, látod a hajnali pírt magad előtt, megkönnyebbülsz, hogy kész, vége, sikerült, akkor még balra kell kanyarodnod és felkaptatnod a leges legtetejére egy vége sincs úton. 90.km-nél járunk és hajnali negyed öt..Egy banánt magamévá téve pihenés nélkül haladunk Lalival tovább lefelé a diós-pataki ellenörző ponthoz. Ez az út a Mátrabércen valahogy sokkal könnyebbnek tűnt. Akkor A. Petivel végig megfutottuk, de ez most nagyon nem ment. Mint valami tojósgalamb úgy kocogtam, és mantráztam közben, hogy képes vagyok futni…mert be kellett volna hoznom az emelkedőn eltökölt időt…nem sok sikerrel. Nyomasztott az is, hogy szegény fiú itt van mögöttem, lenne benne erő, menne, haladna, de helyette nekem segít. Zoli lemaradt, de megnyugtatott Lali, hogy fogunk mi még találkozni, képes hatos átlagot is hozni, ha akarja. A lejtő valahogy nem akart véget érni, a lábujjaim már készen voltak a cipőben, gondolatban számoltam a vízhólyagokat és azt, hogy mennyi esélyem van még beérni időre…nem sok. Lali is meglépett, egyedül maradtam a gondolataimmal, az esélylatolgatással…mire leértem Diós-patakhoz, már arra a következtetésre jutottam, hogy ezt csúnyán bebuktam. A 95.km-nél tartottunk és alig volt már hátra hat és fél óránk, hogy a maradék 29km-t is megtegyük. Tudtam, hogy itt van vége, ennyi volt, ennyi km-rel a hátam mögött képtelen vagyok gyorsítani..Aztán ismét Lali öntött belém lelket, hogy még mindig van esély a szintidőn belüli teljesítésre. Tényleg? Hogy hogy számolta ki, fogalmam sincs, de hittem neki. Rajta semmi fáradság nem látszott, ej de idegesítő mikor te a holtodon vagy, a másik meg mintha most kelt volna fel az illatos paplan alól frissen, üdén..Négyes átlagról mesélt, hogy azt kell hozni, és akkor megvagyunk..aha, ha ő mondja, de még volt egy Havas hegy meg 3 „kisebb” csúcs, amit még le kellett küzdeni a célig. Azt sem tudtam merre megyek, hova tartok, csak követtem Lalit, aki folyamatosan biztatott, hogy a hátralévő hegyek már nem nagy szintesek, alig valami, csak a Havason legyek túl. Volt egy mozgó ellenörző pont ahol bevárt ismét, és közölte nagy örömmel, hogy elég a 3.8-as átlag a hátralévő időben, és meglesz..Én nagy boldogan hadoválok, hogy akkor meglesz, megmászom még a hátralévő három hegyet, mire egy ott nyüzsgő idős ffi beszól, hogy az nem három, hanem öt. Öt??Mi van? Öt csúcsra kell még felkúsznom??? Ááá, sírhatnékom volt, de Lalinak hittem, aki azt mondta meglesz az..Mentünk tovább a Havasra. Annyira nem emelkedik hirtelen, alattomosan meredek, és hosszú…jajj, de milyen hosszúnak tűnt. Beért Zoli is, sőt, le is hagyott. Azt a biztatást kaptam még a pataknál, hogy mindegy, hogy milyen lassan jutok fel, csak ne álljak meg, a csúcson meg leszek várva, minden oké lesz. Nem volt idő körülnézni a hegytetőn, rohanni kellett tovább. Szerencsére lefelé, de már sík terepért fohászkodtam, mert lefelé is nagyon fájtak már a lábujjaim, a talpam. Nem volt mese, kocogni kellett. Úgy tettem, mintha, de erősen lassultam. Picit szétestem. A skacok valami gumimacit emlegettek, meg hogy a következő pontnál rendbehoznak. Elsavasodtam, állandóan pisilnem kellett. Mondjuk, rengeteget is ittam. Fajzatpusztai frissítő ponton haladni akartam tovább, de leültettek. Lali adott még izónak való tablettát, és belém diktált egy kis sört. Azt mondta ez jót fog tenni…hát jól bekábított, az tény..107.5 km-nél jártunk és ¾ 9-et mutatott az óra..Zoli előrement, Lali végig velem maradt látótávolságon belül. Annyira próbáltam igyekezni, de minden lépés már fájdalom volt. Azt mantráztam, hogy elmúlt a fájdalmam és képes vagyok megcsinálni. Ha 10ezerszer nem ismételtem el, akkor egyszer sem. És úgy nézett ki, ez hatott. Pengeélen táncoltam az idő tekintetében és nem értettem, hogy Lali miért nem húz el, neki még lenne esélye beérni időre. De maradt. Felnavigált a Kávára, a Tót-Hegyesre és az utolsó Világos-hegyre is. Azt mondták, hogy az utolsó kis csúcsokban nincs sok szint, megvan pikk-pakk…aha..lehet nekik ez úgy megy, nekem maga volt a pokol minden lépés. Már a számolgatás sem hatott. Értetlenkedtem, hogy minek jöttem ide, minek kellett ez nekem, aztán megbeszéltem magammal, hogy azért mert a határaimat akartam feszegetni..nesze nekem, meg is kaptam. Minden lejtőt kocogni próbáltam, persze elég gyengén sikerült. Aztán végre valahára felküszködtem magam az utolsó csúcsra a Világos-hegyre. Olyan ismerős volt nekem a pontellenőr, mintha láttam volna már valahol. Végtelenül kedves volt, bográcsban ,melegítette a vizet, hogy aki akar tudjon megmosakodni. Camambert sajttal kínálta a többieket, engem sonkával. Mikor kiderült, hogy ez nálam szóba sem jöhet, a semmiből kapott elő egy szelet rozskenyeret és egy üveg mogyoróvajat..Á,számomra egy percre ő lett az isten ( utólag kiderült, hogy ő Lőw András, ultrafutó). A hegy tetején tudok enni vegán kaját..és még megkérdezte, hogy nem gond e, hogy darabos a mogyoróvaj…darabos? Mi van? Felőlem egészben is lehetett volna a mogyoró benne, nem számít, csak hogy energiához jussak a hátralévő 7 km-hez, amire másfél óránk maradt. Ki kellett lépni rendesen. Itt már hangosan mormogtam magam elé, mint egy sárgaházas lakó, hogy elmúlt minden fájdalmam, képes vagyok szintidőn belül beérni…2km-rel a cél előtt beért minket Koppány, a seprű is. Itt realizálódott bennem, hogy megcsináltam, sikerült. A 104.km-től fojtogatott a sírás, amit sikerült is visszatartanom ez idáig, de most előtört belőlem. A megkönnyebbülés, a teljesítmény sikere, a túratársaim felém irányuló segítőkészsége, minden összeadódva kitört belőlem. Ennek örültem is, mert így legalább a célfotón már ember kinézetem lett, kisírt szemek nélkül. Hihetetlen érzés volt beérni. 29óra 42perc..még bent maradt 18perc J. Még ha utolsó is lettem, de beértem. Ennyit még soha életemben nem küzdöttem. Itt nem az oklevél, póló vagy a festett kő számított, hanem az, hogy képes voltam lélekben és fejben kitartani. Azt mondják, hogy fejben dől el minden…én ezt annyival toldanám meg, ha az Isten is úgy akarja…

A célban Vinati gratulált, aki nem hitte volna, hogy megcsinálom J. Egy kis csevej, pakolászás, láb szemrevételezés és indulás vissza Gyöngyösre. Lehámozni a lábamról a cipőt külön élmény volt. Ami fogadott, borzalom. 7 vízhólyag van a leltáron. Valahogy úgy mondta Zoli, hogy a háború áldozatokkal jár…Papucsban tudtam csak hazavezetni, de az egy külön történet. Szerencsére nem aludtam el vezetés közben, letekert ablakokkal, full hangerővel hallgatva a zenét jöttem haza. Bár megálltam kétszer is, hogy aludjak pár percet, de nem tudtam pihenni a fájdalomtól, így inkább igyekeztem haza..Itthon a kocsiból szó szerint kiestem, a fürdőszobáig csak kúszni tudtam, és egész éjjel nem tudtam aludni, mert a paplan súlyát sem bírtam el, mikor fordulni akartam..de mire ezt a beszámolót megírtam, már sokkal jobban vagyok, még robotosan közlekedek, de már látszik, megmaradok J Ma újabb megpróbáltatás vár rám: diplomavédés…

Nagyon hálás vagyok Lalinak és Zolinak, amiért úgy döntöttek, hogy egy ismeretlen csajt végig ajnároznak 124 km-en keresztül, háttérbe szorítva a saját teljesítményüket. Mert ők sokkal hamarabb beérhettek volna, ha magamra hagynak, amit szerencsémre nem tettek. Nélkülük kevés lett volna az akaratom és a kitartásom beérni szintidőre. Köszönöm, hogy megmutatták, hogy még létezik önzetlenség manapság. Köszönöm, hogy rávilágítottak arra a fontos dologra, hogy nem mindig az eredmény, a minél hamarabbi célba érés a lényeg..

Az első százasom. Azt nem mondom, hogy az utolsó is, de egyelőre azt gondolom, inkább kisebbeken indulok el, és élvezni fogom mantrázás és számolgatás nélkül az utat..